.

 A rohadt életbe, mégis, mit keresek itt? Eljött az ideje, hogy adjak végre a melónak, vagy csak szórakozni jöttem ide? Elvégre itt ez a sok tökkelütött idióta, mászkálnak körülöttem, mint akik arra kárhoztattak, hogy egész életükben keressék a boldogságot, aztán valami rejtélyes oknál fogva, amikor épp a kellős közepén járnak, ahelyett, hogy észrevennék, még jobban nekiállnak nyüzsögni.
Keljetek fel végre, itt a 21. század!
Valószínűleg mostanra sikerült annyi mérget lenyelnem és megennem, hogy fel sem tűnt a deviáns egyhangúság, ami körülvesz. Gondoltam volna akár csak egy perccel is korábban, hogy minden fenekestül fordul fel körülöttem? Vagy csak én fordultam fel közben? Akárhogy is nézem, négy plazmatévé mered rám ennek a könnyűfém szerkezetes sátornak a négy sarkáról, mindegyiken ugyanaz a műsor ismétlődik. Remeg a kép, gyors és egyenetlen vágások, egy-két váratlan, hatásvadász kisiklás oldalra, ismerős arcok, zűrzavar, káosz, BANG! TÍZ! Tíz-tíz-X-10-tíz- ||||| ||||| - tíz-TÍÍÍÍÍÍÍÍZ!
Bírjátok?
Naná! Látom magam, ahogy fél perc múlva artikulált léptekkel megközelítem a Veri Important Perszonok részére kialakított bárpultot. A karjaim aszimmetrikusan kitárva, egyensúlyoznom kell a puha padlószőnyegen, ahogy kerülgetem az alumínium székecskéket és asztalocskákat, amiknél még nem ül senki. Én vagyok az első vendég.
- Lehet itt inni valamit?
- Hát, még nem vagyunk nyitva, bocsi.
A válasz szó szerint lelő. A testem hátrafeszül, a térdeim a pult alá rogynak, de szerencsére az utolsó pillanatban, még mielőtt elterülnék, sikerül jobb kézzel belekapaszkodnom az átlátszó áleleganciába burkolt ócska furnérlemezbe.
- Ijjj, a fenébe, ez majdnem megvolt! – ahogy felfelé tápászkodom, bal kézzel óriásit dörrentek a pultra. – Akkor azt akarod mondani, hogy el kell mennem egészen, aaaaaa, odáig, hogy egy megszeppent diáklánnyal sört csapoltassak?! Ezt akarod, te rohadék? Hát nincs még nyitva ez a rohadt fesztivál?!
- Nézd, látod, hogy még csak most pakoljuk szét a poharakat…
- Megjegyzem az arcod, ember! Megjegyzem…
Lenne értelme az ilyesminek? Bizonyos körökben, ahol az erőfitogtatás mindennapi elvárás, talán. De az nem az én utam. Kotrok inkább egy cigit a zsebemből, rágyújtok, és a Veri Important Perszonoknak idecipelt kanapén elterülve nézem még egy darabig, ahogy megtelik körülöttem emberekkel a tér és az idő.
Nagy a jólét, piszkosul nagy. Innen nézve mondjuk olyan, mintha épp síkképernyőben, meg felbontásban mérnék, de biztos kurva boldog itt mindenki, velem az élen. Buli. Meg fesztivál. Ja. A pultban viszont még tényleg csak a poharakat sikálják, esélyem sincs, hogy akár egy fél pohár vizezett Bambit is kapjak, úgyhogy jobb lesz, ha összeszedem magam, és valóban keresek egy megszeppent diáklányt, aki sört ad nekem ezen a porrá égetett, júliusi délutánon, még mielőtt az illúzió engem megkerülve telepszik rá a tömegekre. A francnak sincs kedve kimaradni a buliból.

 

 

Ablakballada
(Megevett a rendszer, ember!)

Kattansz, kattogsz,
ablakból ablakba.
kattansz, kattogsz,
ablakból ablakba,
kattansz, kattogsz,
ablakból ablakba,
kattansz, kattogsz
ablakból blablabla

Aztán:

Megaltatsz a jóból egy keveset a szádban
Hagyod elveszni magad egy fél homálynyalábbal,
és bal lábbal lábalod magad alá az ablakballadát,
mint aki nem hall, és nem is lát.

Nahát!

 

 

 

üvegszirmok kasán

egy kislánnyal szalad a ló

 

ha ló...

 

és már elég a világból

el velem.

 

Kirámol engem

az üresség

- ügyes légy!  Én meg

még ülök

várom, látom ás...

a lendület

szemem dülleszti

meresztem hát

merev hátamon eleresztem

Mount Everestem 

tetején az agy

csak jár

nekem is

egy kis magány

 

„A hasisból maradt még…

az űr,

ma is

azúr”

Látni olyat ami nincs,

olyan mint nem látni

olyat ami van?

 

Mert a mandulád megdagad,

és a zsebedben

összeomló kártyavár

felébreszti a gyermeki éned

kabaláit.

Razziát tartanak.

álmod haloványka leple alatt

AZT a csókot emészted,

és a sírig szopogatod

az elmúló szerelem cukorkáját.

 

Látni olyat ami nincs,

olyan mint nem látni

olyat ami van?

 

 

Mostanra a halál fogalma

unalmas,

kerülendő sámli

a vak szakács

vadonatúj konyhájában.

Az orvos aki hozzájár

kerüli a témát.

Ragtapaszt, és szavakat ír fel.

 

Látni olyat ami nincs,

olyan mint nem látni

olyat ami van?

 

 

A sérült szemgödröd

recés pereme forgácsolja

a szemgolyód míg

a szemed bogárja

elkopik

megkapod:

a folyton folyvást

és megsérti

a benned élő

szellem

mentális egészségét

 

 

 

 

 

Látni olyat ami nincs,

olyan mint nem látni

olyat ami van?

 

A nyál ami csorogni akarna

a karmába kapaszkodik

a karmával,

és míg a víg esztendőkre

keresed a számlát

egy szalmaszálon lógva

ünnepelsz, pezsgő életed

széndioxidja

kiszökik a végtelenbe

s már rég utána nyúltál

volna ha gőgödhöz

lenne egy kis szóda

 

Látni olyat ami nincs,

olyan mint nem látni

olyat ami van?

 

 

És most! Hogy már

nem látod a szabályos,

egymáshoz rendelt

formák között

a csökevényes

embereket.

És most is!  Hogy mostanában

okosan előbb fizetsz,

mint beleinnál az ujjlenyomatos

vizespohárba. Finom a cián.

 

mert a szürke közhely

mert a szürke közhely

mert a szürke közhely

 

 

Mert látni olyat, ami nincs,

nem olyan, mint nem látni olyat,

ami van.

 

Nem látni olyat, ami nincs…

 

Mert a szürke nem közhely.

csalóka a pitymallat

ha a pinty hallatja hangját

nyalóka a pink fal mellet

a mellét mutatná de az csak farhát

 

 

az idolnak számító nő

mellkasán a dudor csak számítón nő

a boltból előkerül egy maroknyi fonál

és az óvónő abból egy szárítót sző

 

 

ráaggatja a sok kis lurkó

az alvásban megsápadt holmiját

mi a mosástól illatossá vált

de a skizofrén magában beszél – hol? ki lát?

 

 

óvatosan megbújik a fák mögött

a cél tisztatónusokra bontható

a penge megcsillan a fényben

de nem villan a szemben így nem rikkan a szó

 

 

a szálak összefolynak

a szél velőt ráz a kertben

a gyermekek kinéznek az ajtón

én is egérutat nyertem

 

 

az elmebeteg ránéz az óvóra

és már kissé azért bánom

hogy kedvet kaptam a vérhez

és rengeteg hurkát ettem azon a nyáron…

Úgy melegítette fel minden porcikám
az átkozott felismerés
ahogy a Krisztusi vér folyhatott anno
s bár ˝létezése˝ is kérdéses a számomra,
megfog az áhítat
amit az emberek szemén látok,
mikor karácsonykor a templomban járok.

Úgy fogalmaznám meg én, ha kérdeznék.:
Mindegy miért az ember az Ember!
Üres poklok belső katlanok visszhangját
zengi az űr,
melyet a vágy gerjeszt a ˝miért˝ miértjének vágya.
S ha egy kívánságom lehetne, csak egy.
Nem a választ kérném! Csak hogy ne legyen kérdés…

-    és ezért mindenkitől bocsánat!

(A tegnapi nap eredményeképp
márna szerettem volna lenni.
Semmiképpen sem pisztráng,
és végképp nem amur.)

Fagyállót kortyoltam. Hogy miért?
Nem tudom, de akartam enni
valami jéghideget mitől a testem ráng,
s fogam kopoghat vadul.

Csitít valami belső hangzavar
kiejtésem napról napra butább
de minél zavartabb leszek,
annál jobban ért, ki érez.

Hajam a fejemen, megannyi avar.
Tartja a meleget, eléggé sután,
hisz egy mély levegőt veszek,
a jég szív megrian, s lassan kiereszti
cseppjeit e gravitáció nélküli helyen
egyenesen a hold után…

Scifi

 

ma más a szép a szürke ködben

elhervadt virágokon

megtréfál a fény megtörik a varázs

parázslik a pázsiton

a virgonc naplemente

összeér a föld a végtelennel

s az új horizonton

árnyat játszik a megannyi

szkafanderbe csomagolt

álomjáró ember

 

nihil és egyszerre valami fülsiketítő

éteri csörömpölés zavar meg

 az ép ész elvész

mint Ikarosz  a napban

csalódott tömegek fulladnak a habba

mit erővel termel

a zivatar a vérből

s a félkész jövőnket elvetjük élből

persze zavarban sem leszünk

csak rettegünk a mélytől

 

de valami eltörik

mikor nincsen kérdés

valami megszakítja

a józan ész fonalát

a fekvő nyolcast félbehagyja

persze az idő sem jár tovább

ha nincs ki mérje

a rendszer értelmét veszti

s a végtelenségben

az egyetlen fény

mi az értelmet hordozta

megalkotja újra az istent

és a keringő bolygó helyén

marad egy tábla

itt valamit egyszer nagyon elcsesztek

szedd a sátorfád

indulj el…

hátha…

Ma könyvjelzővel a kezemben

szarrájelöltem a világot.

Minden tárgyra egy cetli,

rendszerezünk mindent,

a kvarkokat osztom szorzom

míg egyszer csak x=ember

 

Hová is mennék?

Artériákat szimulálok az ösvényre

gyökérrel.

Rakok egy sárgát a DNS-re

míg a vér, mint hallucinogén

űrpempő csodává bassza a teret.

 

Zűrös világ ez. Magyaré a roskadás,

a világé a sötét anyag.

Beszív a fekete pötty

míg a történelmünkbe dőlünk

mint forró kés a szarba.

Kemény ujjaimmal túrok a hajamba.

 

Ez egy rohadt valóság.

Hallom a nyelvem mint idegenét

álmélkodom a tájon

pesszimizmus maxima

de a tudat még mindig erős

s a legény áll a két folyó között

a zsebébe nyúl…

 

…csak előhúz egy újabbat

és már ragasztja is maga alá

GÁT írja rá komótosan

majd elmerül a vízben

a kanyarból néztem

ahogy elszakadt a fonál

 

erjesztek egy utolsót

és ahogy süllyed a hajó

egy kupicába csurgatom

az eszenciáját a múltnak.

A sok szemét; elemészt a fos

a tv, a reklám a boltban.

Félholtan fekszem egy komódon,

és az orvos bejön,  meglát,

egy számlát ír rólam

1db test + 1 lélek

az annyi mint…

 

persze közben rám kacsint

és bár én még élek

előránt egy post-it-et

a homlokomra rakja

felirattal: halál beállta 14:20.

S én megnyugszom

mert még van egy órám

egy teljes órám

amíg tényleg  szarhatok az egészre...

Azt akarom, hogy a képen legyenek emberek,
nem túl zsúfoltan, a háttérben meg lomhegyek!
Fátyolfelhő mögül szürküljön a flaszterre a nap,
és zsongásból csak azt halljuk, hogy "...te vagy fasz..."!

A százforintos bolt firkált fala tövében
legyen egy kosár, egy centrifuga és középen
üljön egy kislány, cikkcakkos szövetkabátban,
és játsszon kopott arcú Matrjoska babákkal!

A háttérben fekvő szakállas öreg bácsikáról
ne vegyen tudomást senki! Egy kombi Dacia-ból
pakoljanak ki serényen szőnyegeket a tetőre,
míg Marika az 5/A-ból lángosát megkeni tejföllel!

És én ott akarok állni az egész közepén!
Látni akarom, ahogy a fásult arcokra ráül a remény,
de tudtukon kívül szarik egy nagyot az orrukra,
mert ezt az elcseszett kort nem cserélik se régire, se újra!

Február tizedike, és vasárnap van.
Kirakodóvásár lett a Szag utcában.
Itt van minden fényevesztett,
kedd délután megtévesztett
Dzsumbujlakó.

Negédes

 

ma nem annyira érzékelem

a tavaszi szellőt

mint tavaly

ilyentájt

délben

 

a naplementét mint lágy tojást

gondolatban habzsolom

Salvador Dalí

szemével

nézem

 

szinesztéziás szervi összeköttetés

zavarában belülre leképezem

illattá teszem a látványt

 

-          De te meg csak öld a disznót szomszéd!

 

Véreztesd a kertben

üvölt s én mindezt

giccsesnek érzem

ezért hasítok hasfal tájt

magamba egy léket

s ami a kezem ügyébe akad

kiveszem hogy nézzem

ahogy összeolvad a tájkép

és a visítás egy képpé

öklömbe szorítom a szívem

lassan válik péppé

isten is így gyúrta

a semmit lassan létté

 

s csak a belső tartástól lesz

az összhatás majd széppé

A hold udvarán játszok ma

 veled Magány. Leprás cimborám!

Add a dekket hadd lássam

mint mondunk mi ketten.

Hasbeszélő vagyok, te vagy a báb.

Magamban vagyunk

és egyszerre boldog ez így

„mint eszkimónak a fagyhalál”

katonának a hősi.

 

Semmi kétség.

Valamennyi gondolat elszakít egy idegszálat.

Csak játék a szó, magamban beszélek veled.

Vitánkat az álom zárná ma le,

s mint minden est mikor sikerül,

beléd merülök lassan.

 

Érzem ahogy fordul a kocka:

kezed lassan csúszik a gerincembe

te beszéltetsz a túloldalon kezeddel,

én meg itt az "igaziban" hallgatok.

Néha horkolok egy kicsit,

így mindenki hallja ahogy élek

mikor erre jár.  Nem is tudja:

a lélek éppen alvajár.

 

„Mindenki egyedül hal meg.”

 

Csak mi leszünk ketten.

Drága barát! 

A valóságban én vagyok

feletted az úr.

Arrafelé maximum zsoldosod.

S egyszer válhatunk csak el

mikor a szíven áthatol a fény.

Mert az hazugság, hogy az ember társas lény.

S ha így van, fenn áll veszély:

Hol vagyok én?

 

Valamennyire őrület ez

mindenki tudja ki lát.

Párnás szemeim árulkodnak róla,

Hogy éppen veled játszom a szimfóniát

s az összes kincsem

feltettem az egylábú lóra.

 

Tartalmas bájcsevej ez.

Célja átvészelni önmagát.

Türelmes hallgatásban üvöltözni belül,

s csak merem remélni,

hogy visszatudom fogni a hangot

míg végül megegyezünk

s minden elcsendesül…

 

Ebben a versben nincsen semmi furcsa.

csupa ösztönszerű kéjelgés, vágyak halmaza;

fiatal lányok illata, öreg emberek szava.

 

Amint a szellő suhan végig a gerincen, a kis szőrszálak

mintha ébrednének, kacagnak a köntös alatt.

Ők érzik mélyen, hogy bizsereg a szellem,

Formálódik a jellem, idomul az alak.

 

Asszimiláció: csavartan érthető ebben a világban.

Egyszerre harcolsz az elemek ellen, miközben

te, mint individuális idol csuklasz a közelgő tavasz miatt.

Amely beléd szalad. Az ok? Nincs mit tenni szeretned kell.

 

Érdekel a mögöttes tartalom. Miért pont a tavasz a szerelemé?

Mert a sok virág, meg a zöldülő rét?

Elvették a téltől a tisztulás szépségét az autók,

 s cserébe adtak némi sportot

meleg kandallót, hideg érintést. Beszédes szavak.

 

Én mondom ez egy szép vers.

Bár a tél az utolsókat nyögi.

A tavasz a gyilkos évszak

maga alá gyűri, s mi cserébe

díjat adunk neki:  tessék tavasz tiéd a szerelem.

 

A tavasz szégyellje magát.

Gyászoljuk szegény telet.

S ha bimbódzik az első fa,

a sírjánál hajtsunk fejet.

 

De csak azért mert ez egy szép vers.

(Amúgy meg is verhetnénk a tavaszt. Szerintem megérdemli.)

 

Mert a fatál is tévedés.

megannyi ébredés

s egy reggel sem telt el

anélkül hogy végül

pupillám ki ne táguljon.

 

Ki kéne próbálni a folyton alvást.

Na nem a halált! Nem a kómát!

Afféle álomba létet:

önelégült messzeséget ott belül

mélyen…

 

Összeveszni egy kentaurral

a folyton változó világban. (valami semmiségen)

Néha papnak lenni aztán metamorfózis. - Hoppá!

átváltozott a pap jól szituált

pillangóvá.

 

Jól átgondoltam hidd el!

Csak ne lenne bennem az a belső gát,

hogy lehet, hol most vagyok az álom

s mit alva látok a valóság

 

Ócska közhely tudom jól

kit ne érdekelt volna e kérdés?

Ha rád fognám, hogy te vagy,

az lenne csak a sértés.

 

De ki tudja mi az igazság,

lehet a fa tál is tévedés.

Hát a porcelánt favorizálom

s reggel jöhet az ébredés.

A hintó kiszaladt a nyelv alól.

Megannyi ló patája

koptatta szuvas fogam,

míg végül ideget talált a mén.

 

s nem is sírtam én

 

Harmincas évek boronája

szép lassan őrli a jazz-t

agyam barázdái közé,

s lassan homogén lesz e szerv.

 

szép kis ütemterv

 

ebben az érben a vér,

mint sziklapor csurog a dobogó

órába. Minden egyes perc

absztrakt és helyén való

 

Hogy a ménben akad egy két fa ló

 

nyelvem alól szalad az emlék

az agyam felé. Vagy inkább vissza?

Mennyire furcsa

mikor a tér az idő poharából issza

 

amit soha senki nem hozhat vissza

 

Én is inkább lennék pata.

Koptatnám mások fogát az ínyig.

Én is inkább lennék idő

manapság az anyagnál az jobban dívik.

 

Vagy akármi más, melyhez van

konzekvencia rendszer

viszonyítási alap,

vagy csak melyet old egy vegyszer

 

és úgy feloldódva

lefelé a mennybe

láthatnám a poklot

Dalí keretében

 

Eisenstein-el együtt

énekelném újra,

hogy az ember csak fingik

és mások ujját húzza.

kényelemről nem beszélnék mostanság.

sötét sarokban himbál a hintaszékem jobbra ballra,

s a vén szürkeszakállú lét

csurgatja a nyálát az alkalomra

miközben agonizálok a félhomályba

és szarok a hatalomra.

Csak vonszolom magam után a világom.
Épp egy üres réten járok, a semmi felé tartok.
Elfáradtam, "mert ilyen most az ember",
s nyugtalan vagyok, mert nem tudom:
jó irányba indultam el?

Egy ideje már, hogy mindúntalan csak sötét virágokba botlom,
néha rájuk lépek, olyankor szinte hallom,
ahogy felsikítanak a talpam alatt:
- "Merre tartasz, vándor?
Kifelé menet hogy ismernéd meg a világot?"

- "Hát persze..." - mondom magamnak,
aztán vetek némi magot annak a maradék darabnak,
amit zsinórral kötöttem a nyakamhoz, s most vonszolom,
mert erre kárhoztatott egy régi gondolatom.

A kötél szoros, levenni nem tudom,
mégis laza, hogy végleg megfojtson.
De legalább az enyém, az én világom!

Leültettem hát magam mellé,
ott, az üres rét közepén,
s megnéztük mivé lettünk
ketten, míg végül elszenderedtünk...

Ha egy éjjeli lepke szárnyán megpihennél

ne hidd hogy a látvány hiteles.

Elvesztettél minden rációt

csak a metafizika nyújthatna tökéjt

de libben a lepkeszárny

s a vétkes megpihen.

 

Hadilábon állsz a dicsőséggel

kedved lenne atomokra bomlani

s a száj lehorgad, csitítja az oktatói nesz

fóliázott aroma és fekete és fáj

hogy az ember fárad

s a vétkes megpihen

 

éppen elővennéd a jobbikat

de kényelmes ez így nem sietsz

csak ösztön lény vagy mint egy rák

ki az ollójával éppen artériát metsz

mert az ember sorsa a szenvedés

s a vétkes megpihen

 

vadonnak látszik mit az éjjel

még ártatlan pálmafának néztél

elő a késsel és hadonássz ha fáj

megsajdul a lélek de te csak szalutálj

termelődjön a nyálad az olvasólámpa fénynél

mert a bűnös épp jóllakik

miközben mi tunkolunk kiflivel…

 

elfogyott belőlem minden

belső fiókom kartotékjai közt

megbújik a lélek bejegyzése

mint utolsó vértanú

formatálom magam

 

talán egy másik operációval

új operációs rendszert telepítenek

s  így válik sikeressé a kooperáció

miközben az operatőr

min amatőr operátor

deportálja az utolsó

pertu emlékét mit

tavaly karácsonykor ittam.

 

paranoia kulcsszó:

ha értenéd étrendem furcsa összetételét

félretennéd előítéleted

s térdre ereszkednél,

mint ha eresz lennél,

ami leszalad a fal tövéig

s ott ha az idő diktálja

okádhatnád az égi áldást.

 

furcsa kórkép:

lótej a hűtőben. Nem panaszkodom.

A kumiszba kapaszkodott őseim nagy része

ma issza mindenki amit lát.

Én a hallucinálok inkább

sígy minden pislogás meglepetéssel ér véget

az emberek nem állatok

dühös ostoba véglények.

 

vadon hangja ez?

vagy csupán a szomszéd ösztönét

kiéli a kietlen telepen?

telepíti ős is saját rendszerét.

Épp az asszonyra erőlteti a 2.0-át

figyeli milyen tartással szenved

s így alkotja a múzsát.

 

XXI. század költője

ne tátsd a szád

zsibbadj nappal éjjel vigyázz

mert a jövőd kérdés és

anyagi okokból

többé nem láthatod a kulisszát.

Az ember ha elfárad,

elképzeli a sajtot holdnak.

Szivárványt vizionál a locsolócső végébe,

majd este kietlen csatornák közt szaladgál

adásért, s a TV mocsarában cuppog

lépésről lépésre míg álmot nem mond

egy felkészült bemondó

csíkra szűkült szemére.

- Ilyen most az ember.

 

Az ember ha elfárad,

felsegíti a hölgyet a buszra.

Nem figyel melyik sarkon ette tavaly málnát,

reggelit a gyereknek, s egy pillanattal odébb

mint ha muszáj volna, csordul bele az utóba

mint patak, mi szójátékot játszik a katakomba

-  Ilyen most az ember.

 

Az ember ha elfárad

az istenhez könyörög pénzért..

Olcsó kenyeret keres a polcon

félbehagyja minden elvét ha lát egy AKCIÓ!!-t

katarzist érez minden rohadt epizód végén

dühös ha megint hazudott egy politikus

persze megszokta már rég

 

-ilyen most az ember

 

s így pereg a galaxis eme kupacára

az időtlen emberi lét.

 

Az ember ha elfárad,

a halál csak egy egyszerű álom.

Nem inspirál sem a mennyország,

sem fény. Hiszen tudja

az alagútba régen beszorult már minden

 

egy foltnyi világosságért

talán mindenki újra félne a végtől

lenne miért, s hogyan élni.

Talán egy másik bolygó kéne csupán.

Kalandozni mielőtt elsírja magát e gömb.

De már nincs tiszta mozdulat és gesztus

-ilyen most az ember

mert elfáradt az ember

nem vagyok dagadt…  (de az vagy)

ez itt miért zöld? (vagy miért nem?)

A betűk összefüggéseiből eredő kaotikum nem a blogszüzesség elvesztésének vérpecsétes bugyija, ez maga az eszköz.

Egy nem egészen egy nappal ezelőtti egysör* után nem biztos, hogy természetes kényszer egy ilyen bejegyzés idepötyögése, főleg, hogy ez a két elborult művész itt olyan verseket (sic!) ír ide, hogy még egy emós is kacagna, én meg csak sírok és zavarban vagyok, mert ugye műszaki ember, meg elvek (pláne), na én soha, ha meg netán, akkor aztán főleg.

Szóval én volnék a harmadik amígó, aki nem sajnálja magától az élet szépségeit, meg az elborulásait szecsa megfogalmazásával a leghumánabb reálember, és a hobbim, hogy szeretetből bántok embereket, de ez csak gyerekkori trauma, rezső bácsi meg a fészer, ne firtassuk, bár a néma szellentés eredendő képessége nyilvánvalóvá lebbent némi elfuseráltságot. Mindenből tréfát csinálok, nem ismerek (el) szenteket, ennek ellenére karaterúgással még nem illették orcámat, pedig biztos kijárna már a verés. Ja, szeretem a tájszólást, meg az ízes beszédet, palacsintából inkább a túrós.

Én ide nem fogok verset írni, majd ilyen karcolat, tárca, esszé lesz - azért nem tudom, mert nem tudom, hogy melyik mi. De véleményem - na - az van dolgokról, amiket fent-lent publikáló sorscsapástársaimmal minden létező dimenzióban - és azok között félúton - igyexünk tanulsággá, úttá, vagy céllá alakítani.
(persze de-vel nem kezdünk mondatot/meg kisbetűvel se, ugye nagyokos/, meg deviszont sincs, namajd Grétsy bácsi megmondja, régebben szerettem a  helyesírást, ám a blognyelv az élő és írott között rajzolódik ki számomra, úgyhogy itt most nyelvészeti liberál lesz, nagy erőkkel, mert szeretjük a szavakat furán sorba-párhuzamosan kapcsolni, meg hídba is, namegintaszakma, nemértek a lovakhoz, nem mondtam még?) már a legót is szerettem sokáig, régtől. Sosem hittem, hogy egyszer abba fogom hagyni a legót. Így vagyunk az élet LEGFONTOSABB dolgaival. Egyszer már nem azok. Legyenek. Ami fontos, álljon it  lecsupaszítva csontig (és a bőrömön viselem lassacskán): open ears, open heart, open mind, open mouth.

Nagyon szeretek enni, hedonista volnék, vagy mifene. Rajtam ez még annyira nem látszik, mint szeretett macinkon, aki a munkaügyi központ adatai szerint látomásos zenekarnévkitaláló amúgy. Ezt biztos eltitkolta.

Ja. Sziasztok. Kopec vagyok. Ezennel. (csinnadratta)

Nem, ez nem grimasz. Ilyen az arcom. Made by life.

*tudjuk a sör olyan mint a hangya, nem jár egyedül, hát én sem nagyon tudtam már járni egyedül, ez ilyen dolog. beszéljünk róla?

és hogy miért felejtette az asztalon
azt a füstös búrájú hatvan vattos
izzót, mert az nem égett ám ki,
csak azóta már egy másik világít-

ja a világot meg egészen szépen,
és ott abban a másik fényben
már másképp vetül az árnyék,
és a cigifüst is csak halványan kék,

meg talán egy kicsikét szürke,
és úgy keveri bele az űrbe
azt a nagy hajót, amit épp most látott
elmenni, és a wc-be mártott

kendőjével integetett
valakinek, egy lány helyett,
mert akkor már nem volt képben,
és fejét törve az égőjét nézte,

hogy miért felejtette az asztalon,
mi volt a célja, és hogy vajon
pírítsa meg, vagy inkább olajon
a zöldségfélét, mert azt nagyon

szerette, még abban az időben,
mikor a szobát sárgító égőben
észrevett egy kis piros foltot,
és arra gondolt, hogy most egy kozmosz,

vagy legalább egy univerzum
röhög rajta, hogy rögtön elfut
újat venni, mert zavarja a pötty,
és a régi izzó az asztalon köt

ki végül ebben a furcsa mesében,
ami nem kezdődik és nem ér véget

Vegyes színű ismeretlen folyam
kúszik befelé a küszöböm alatt.
Csodálkozom, hogy ez is egy matiné.
Csak a lehorgadt fejem nem készült fel rá,
hiszen pillanatok alatt
elalszom, míg te anyukád játékát hallgatod.

Ócska húros hangszeren kapirgál egy hangért.
Teljes erőből rágom a zaccot és nézem,
Ahogy minden izomrostját használva
dallamot csihol a megfeszült idegeiből.

Csillapít, mert a láz elárasztja a szemem.
Vörös fólián át mennyire közömbös a vér…
Én csak bámulom azt ajtót,
s téged minden hang közelebb hoz hozzám,
csak a valóság lesz egyre furcsább.

Csak az álom lesz egyre normálisabb
és így is lehet…

Bizonyítja a millió lakatlan bolygó,
min bolyongón gomolyog egy gömb felhő
benne visszhangzik az éden zöreje,
csatakos hajjal vizionál
a teremtés fehérszakállú
önelégült léhűtő
örege…