Csak vonszolom magam után a világom.
Épp egy üres réten járok, a semmi felé tartok.
Elfáradtam, "mert ilyen most az ember",
s nyugtalan vagyok, mert nem tudom:
jó irányba indultam el?
Egy ideje már, hogy mindúntalan csak sötét virágokba botlom,
néha rájuk lépek, olyankor szinte hallom,
ahogy felsikítanak a talpam alatt:
- "Merre tartasz, vándor?
Kifelé menet hogy ismernéd meg a világot?"
- "Hát persze..." - mondom magamnak,
aztán vetek némi magot annak a maradék darabnak,
amit zsinórral kötöttem a nyakamhoz, s most vonszolom,
mert erre kárhoztatott egy régi gondolatom.
A kötél szoros, levenni nem tudom,
mégis laza, hogy végleg megfojtson.
De legalább az enyém, az én világom!
Leültettem hát magam mellé,
ott, az üres rét közepén,
s megnéztük mivé lettünk
ketten, míg végül elszenderedtünk...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.