.

kalitkatestű ember

szíve helyén kismadár.

etető a veséje, itató a mája

szolid magányban él, mint

éjjeliszekrényen ülő vizespohár.

már a vén lüktető lény

sem dalolt pontos ütemre rég

de most kétkedő fohásza büntető szándékát

nem bojkottálja sem másik madár

sem akármi másik lény.

ketrecbe fogott dallamait

örökké visszhangozza az idétlen táj

ostoba domború vidékek

nyáron bután zöld erdő,

télen együgyű ködös homály.

csak hallatja hangját a csőrös

hosszú idő után most órák óta mondja

szerelmes volt a színekbe az illatokba

a gyümölcsbe a magokba

de minden olyan egyszerű

ha te vagy az utolsó,

s még ily butácska alakban is

kérdezed az istent

hogy szeretett e téged?

kit érdekel a vélemény

mennyi az üres frázis latin közhely

teret találsz az űrben s az idő

nem is létező halmazát megannyi szerkezet

beosztja helyetted. Édes komám!

Engedd ki magadat magadból

halj inkább meg mint hogy

egy ilyen dimenzióban létezz

válaszok nélkül születsz

s te is mint mi választ nem ad, nem kap,

csak kérdez.

Sajtold ki magadból a régit

hagyd inkább szabadon az ócskát

Hallom a dörömbölő szellemet benned s a

mikroszkopikus galaxis üvölti: Háború!

Ketrecember S.O.S.! Az indok: „Deja vu - mélabú”